11. fejezet /Bella/

Sziasztok. Ezt is meghoztam. Ez a búcsúajándékom. Ma indulok nyaralni. Jövő héten nem leszek. Ezért kapjátok a fejezetet. Remélem nem baj, ha most 5 komi lesz a komihatár. Tök mind1. Annyi és kész. Egy hét alatt csak sikerül. Jó olvasást!

Hihetetlen, hogy gyerekem lesz Edwardtól. Még most is alig hiszem el. Edwardon is tisztán látszik, mennyire örül. Még sohasem láttam ennyi ideig vigyorogni egyfolytában.
Amikor a hajóban voltunk már, hangot is adott boldogságának. Egész úton a ránk váró családi életet tervezgettük. Hogy majd egyszer elköltözünk a Cullen házból egy saját kis birtokra nem messze a többiektől és hogy majd együtt fogjuk nevelgetni egy szívem alatt hordott lurkót, aki úgy érzem, fiú lesz.
Amikor a kikötőben ki akartam szállni, megbotlottam valamiben, és ha Edward nincs ott, pofára esek. Azonban szerelmem biztos karjai vasmarokként tartottak.
Talpra állított, majd a szemembe nézett. Én a fejemet fogva próbáltam észhez térni, de sehogy sem ment. Főleg ha Edward arany szemei megtalálják az enyémeket.
-Jól vagy, drágám? -kérdezte aggódva.
-Persze, csak egy kicsit zsong a fejem. -Valójában nagyon is fájt a fejem.
-Vigyelek a hátamon téged? -kérdezte, majd gyorsan kijavította magát. -Vagyis titeket?
Egy gyenge bökést éreztem bentről. Mintha a kis rugdosódó válaszolni akarna, csak azt várja, hogy közvetítsem.
-Nagyon örülnénk neki. -Én is, és a baba is. -tettem hozzá gondolatban. Nagy mosoly terült szét az arcomon, miközben Edward óvatosan a hátára segített. Maximum sebességen száguldott el velem egyenesen a sikátoron át a repülőtérig. Alig tűnt két percnek, mire odaértünk.
Szépen, kézen fogva besétáltunk a váróba, mint egy turbékoló gerlepár. Teljesen átlagosnak tűntünk.
-A jegyek le vannak foglalva. Siessünk, mert mindjárt indul a gépünk. -javasolta Edward.
Utolsók között szálltunk fel. Leghátul kaparintottunk meg két helyet. Én ültem az ablakhoz, Edward pedig mellém.
-Félúton cserélünk, hogy te is élvezhesd a panorámát. -kötöttem ki.
-Nekem te vagy a legszebb panoráma. -súgta a fülembe, majd gyengéden, de mégis szenvedélyesen megcsókolt.
A repülő felszállt, én pedig minden egyes mérfölddel egyre inkább megkönnyebbültem. Egész úton a pocakomat simogattam, miközben fejem Edward vállán pihent. Nem tartott sokáig, míg elaludtam.
Hosszú álomtalan álom után piszkált meg leendő férjem.
-Bells, ébredj! Most száll le a gép. -mondta bársonyos hangon és végigsimított az arcomon. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy felkeljek. De valamit válaszolnom kellett, ezért azt mondtam, ami először eszembe jutott.
-Jól van, anyu! Csak még 5 perc. -mondtam nyűgösen. Edward nevetni kezdett.
-Kislányom! Elkésel az iskolából és nem fogod látni Edwardot. -közölte nevetve. Be kellett ismernem, hogy hülyét mondtam. Én is nevetni kezdtem, ahogy visszagondoltam előbbi párbeszédünkre.
Amikor földet ért a gép, Edward segítő jobbat nyújtott.
-Még mindig fáj a fejed? -kérdezte. -Vigyelek?
-Szerintem nem kell. -válaszoltam, aztán egy határozott mozdulattal felálltam, de ugyanolyan határozottan meg is inogtam. Ez vagy azért van, mert felszedtem kb. 10 kilót, vagy mert az egyensúlyérzékem még tovább romlott, vagy a harmadik lehetőség, hogy a csillapíthatatlan fejfájásom teszi. Nem tudom, de a lényeg, hogy nem tudok megállni a lábamon. Edward derekamnál fogva magához húzott.
-Inkább maradj mellettem! -kértem.
Edward megfogta a csomagjainkat, majd elindultunk kifelé a váróból. A kijárat előtt megálltunk és Edward leültetett az egyik székre.
-Itt hagyhatlak titeket, amíg elhozom a kocsit? -kérdezte.
-Persze. Itt fogunk várni. -mondtam, majd Edward elém lépett és homlokon csókolt. Emberi tempóban hagyta el a várót, kettesbe hagyva a kisbabámmal, aki most megkergült. Össze-vissza rugdosott. Minden egyes rúgástól összerándultam és összeszorított fogakkal tűrtem. Már biztosan tiszta kék-zöld a hasam.
Amikor végre megpillantottam Edwardot az ajtóban, teljesen megkönnyebbültem. Erőt vettem magamon, felálltam és -még mindig a hasamat fogva- elindultam kedvesemhez. Amint odaértem, a karjaiba zárt és arcát hajamba temette. Kis idő múlva elhúzódott, de csak azért, hogy egy csókkal jutalmazzon.
-Angyalom, nem fájt, amikor leestél az égből? -kérdezte a kedvenc féloldalas mosolyommal. Kérdőn néztem rá. Hová lett az én úriemberem? Ez a mondat inkább Mike szájába illene, mint Edwardéba. Szomorúan sóhajtottam.
-Mi a baj? -kérdezte aggódva.
-Semmi, csak nem jó a dumád. Tudod, én az idősebbekre bukok. -mondtam csibészesen.
Válaszként újabb csókot kaptam.
-Rendben. Elvihetem a hintómon, kisasszony? -kérdezte és a kezét nyújtotta, hogy besegítsen.
-Megtisztelve érzem magam. -azzal odaadtam a kezem, kedvesemet pedig kinyitotta előttem a "hintója" ajtaját. Azonban újabb éles fájdalom nyilallt a hasamba, amitől megtorpantam.
-Minden rendben, drágám? -kérdezte Edward, majd a hasamra tette a kezét. Oda, ahol az előbb a baba megrúgott.
-Minden oké, de nem ülhetnék inkább hátra?
-Dehogyisnem. -azzal kinyitotta nekem a hátsó ajtót és betett az ülésbe. Homlokon csókolt, majd eltűnt. Fél pillanatba telt, mire a vezetőülésben termett. Én elhelyezkedtem az egész hátsó ülésen és felhúztam a lábaim.
-Mehetünk? -kérdezte szerelmem, miközben hátranézett.
-Persze.
Edward gázt adott és finoman kicsusszant a parkolóból. Engem újabb és újabb éles fájdalmak gyötörtek.
-Nyugalom EJ! Ne rugdosódj, kérlek. -könyörögtem már lassan sírva. -Ez fáj.
Edward egyre szorosabban fogta a kormányt. Nyilván emészti magát amiatt, amit azt hiszi, hogy velem tesz.
Aztán kedvesem hirtelen megszólalt. A szavaiban csak a kíváncsiság csengett.
-Kicsoda rugdos?
Nem jellemző rá, hogy visszakérdez miután mondtam valamit. Még akkor sem, ha csak magamnak motyogok. Egész biztos, hogy valami rosszat mondtam.
-EJ. Mint Edward Junior. -mondtam félve, de mégis hízelgően.
-Édes, és ha lány lesz? -kérdezte mosolyogva, majd hátranyúlt és végigsimított az arcomon.
-Nem tudom. Kitalálom, mire hazaérünk.
-Rendben.
Felértünk az országútra, ahol Edward felgyorsított a saját tempójára, amit mostantól nem fogok kritizálni. A fejemben közben keringtek a jobbnál jobb névötletek. Az Esme és Renée valamilyen fajta együttes nevét kutattam. Aztán megtaláltam a világ legszebb nevét.
-Röneszméj. -motyogtam.
-Tessék? -kérdezett vissza ismét Edward.
-Eljátszottam egy kicsit a Renée-vel és az Esme-vel. Ez jött ki. Tetszik?
-Gyönyörű név.
Közben megérkeztünk a Cullen házhoz. Edward kisegített a kocsiból.
-De én mégis úgy érzem, ő ott bent EJ és nem Renesmee. -mondtam megsimogatva a hasam.
Amikor kézen fogva besétáltunk a nappaliba, nem volt ott senki. Aztán Alice szökkent oda mellénk villámgyorsan.
-Sziasztok. -üdvözölt, aztán megölelt. Mikor elengedett, lassan végigmért tetőtől talpig.
-Szia, Alice. Carlisle hazaért már? -kérdezte Edward.
-Igen. -mondta Alice és felkiáltott leendő apósomnak.
-Ó, Bella, látom szépen kikerekedtél. -jegyezte meg a hasamra mutatva.
-Köszönöm. -mondtam gúnyosan, majd nyelvet öltöttem rá. Miért kell neki is a súlyommal viccelődnie? Ezek után Emmett vajon ilyen lesz? Egyáltalán nem akarom megtudni. -döntöttem el.
-Szia, Bella. -üdvözölt Carlisle nagy mosollyal az arcán. -Hogy érzed magad?
-Attól eltekintve, hogy a hasam tiszta véraláfutás, egészen jól vagyok.
-Remek. Akkor csináljuk meg azokat a vizsgálatokat. -javasolta.
Edward a karjaiba vett és felvitt engem Carlisle után a dolgozószobába. A sarokban állt az ultrahanggép. Kedvesem pontosan a mellette lévő ágyhoz vitt és lefektetett rá, majd mellém ült a földre. Carlisle közben bekapcsolta a gépet, aminek fülsüketítő hangja volt. Edward két keze közé vette a bal kezem és feszülten figyelte a monitort, amin már meg kellett volna jelennie a képnek, ugyanis Carlisle már mozgatta azt az izét a hasamon. Semmi kép.
-Érdekes. -szólalt meg hosszú hallgatás után Edward. -A magzatburok nem enged belátást.
-Ahogy mondod. -helyeselt Carlisle. -A burok olyan vastag és erős, mint a vámpírbőr.
-Úgy látszik, kicsikém kiléte egy ideig még titok marad. -foglaltam össze. Tehát nem tudhatjuk, mi lesz a folytatás. De az biztos, hogy vagy jó lesz, vagy rossz. Valahol a kettő között.

Puszi: Betty